Dobjál vitéz!
Dobjál vitéz,
Repüljön a kocka,
mint fiatal évekmúló perce,
mit az álom még visszahozna,
a keserű csók, a szív éneke,
szárnyaló rigó barokkos bókja,
Nem láttad hogy jön az este?
Dobj hát vitéz,
Káosz, szerelem, élet, halál,
Ez mind a tiéd,
ha egyszer megtalál!
Gondolat
Egy kósza gondolat
mi magába rejt
fényt, életet, halált,
mint mikor isten leejt
egy új természeti csodát,
és az ember nem sejt
benne tudást,
de pokoli démon
rejti el üregében
és nem adja át
fény, és sötét határán
terjengő tudatlan,
bárgyú, őrült,
szorongó lényeinek,
gonosz-angyali teremtményeinek,
a káosz szülötteinek,
a drága emberiségnek!
Búgócsiga
Forog, Forog, Forog,
Szélsebes ragyogás,
Forog, Forog, Forog,
Születés, élet, megnyugvás,
Forog, Forog, Forog,
Táncot jár korhadt padlón,
Forog, Forog, Forog,
nem gondolkodik semmi mondandón
Csak forog megállás nélkül,
Irigyli testem, elmém, erőm
De szemem látja igazát,
Szívem érzi az erdőt,
Lelkem hallja kimondatlan szavát,
Forog, Forog, Forog,
Születését, Életé, Halálát.
Semmihez nem volt ma kedvem... Pedig rengeteg dolgom lett volna. A legfontosabb, hogy a társadalomismeret hipotézisemet meg kellene csinálnom. De ha még az is megeröltető volt, hogy bekapcsoljam a számítógépet, akkor mit akarok én még hipotézist írni?
Ráadásul ezt a blogot is én, meg Ilyiasviel olvassuk, senki más... tudom, nem illik panaszkodni, de ha úgysem olvassa senki, akkor miért ne? (ha tévednék jelezze az a személy egy kommentben)
További szép estét: Rouge Est Monté
Haláltusa
A félelem nyilall szívembe,
mint mikor vadállat
szívébe fúródik a golyó,
látom a haláltusát,
ahogy a lelke leúszik a folyón,
a kétségbeesett rokon siralmas,
vad üvöltését,
ahogy gyászolja a hatalmas,
elpusztíthatatlannak tartott
vidám és mégis szomorú,
egyetlen társát,
kit magával ragadott
a gyász, a végállomás, a halál.
Mit tegyek?
Álmok,
mit ér el veletek
a hontalan árva,
kit beborít a gyűlölet leple
bosszúra várva,
ki érzi az idő múlását,
és már nincsen vágya,
ki süketként hallgat,
és vakon néz a végtelen világba.
Erre a sorsra várok
én, álmodó önmagam is,
kinek van álma, vágya,
érzése, saját gondolatai?
Mit tegyek,
hogy ne vesszek el,
hullámain az éjjeli tengernek,
mit tegyek,
hogy ne zuhanjak
élet poklában még lejjebb?
Mond meg múzsám,
válaszolj kérlek,
Mond, mit tegyek...
Mit tegyek...
Semmi lennék?
Valóban semmi lennék
A világ drága ölében,
Nincs egy menedék,
Hogy magam legyek
Álmom ölelő fátylában
Mi körülvesz,
És melegít hideg,
zord éjjelén?
Nincs egy pártfogóm,
Ki felkarolná lelkem,
És új életet töltene,
Ki Lehunyná szemem,
Ki lágy szavaival átölelne,
ki megértené szívem
halk, elvesző dobbanását,
mikor már minden hiába,
és angyalom szárnyát
már csak a szél dobálja?
Egyedül vagyok,
És nem érdekel semmi,
Testem él, lelkem halott,
Élet lantjának szakadt húrját,
Fagyott ujjal nem lehet pengetni.
Kérlek
Eddig álmodtam,
És lásd, felnyílt szemem.
Elszakadt szép álmom fonala,
Puha párnámról, felhajtottam fejem.
Látok.
Látom az árulást,
Látom az embert,
Látom a hazudozást,
Látom a lelket.
Miért nem alhattam tovább?
Miért keltettél fel?
Miért nincsen itt fény?
Miért nincsen fekhely?
Bár látnék.
Bár látnék tarka rétet,
Látnék daloló madarat,
Látnék boldog képet,
Látnám, hogy nem könny a harmat!
Kérlek, Könyörgöm,
Ringass újra álomba,
Kérlek, Könyörgöm,
Álmodjam magam hazugjába,
Kérlek, könyörgöm,
ölelj magadhoz,
Kérlek, könyörgöm,
Ne kelljen imádkozni egy álomhoz!
Igazság
Dugtam már én is
fejem feledés sötét homokjába,
és nézd mi lettem,
nézd ki lett belőlem,
egy menekülő harcos,
hontalan nomád,
kinek lelkén az
élet hagyott karcot,
kinek szíve fél
tovább folytatni a harcot,
pedig keleten a nap kél,
fenye beragyogja a fekete,
színét vesztett világot,
szétfoszlik halálszín leple,
hogy lássam az apró virágot,
mi most dugta ki fejét
a menekülés homályából,
honnan én reméltem a felejtést,
az új élet kezdetét,
és a régi végét.
De rájöttem az élet titkára,
ráleltem a szent igazságra,
hogy felejteni hiába próbálok,
hogy a bánat ráér, nem siet,
a rémálmok is mindíg vissaztérnek
ahogy a bánat, de ha szembeszállsz,
Nem tépi szét szíved!
Hát igen. Hatalmas büszkeség tölti el szívem, és melengeti ebben a hideg időjárásban. Ma 2 látogatója volt a blognak, ami a második napon nekem már jó. Ebben a felülmúlhatatlan örömömben csak az zavar meg, hogy az egyik Ilyiasviel volt, aki azért látogatott, mert megkértem rá, a másik pedig én még programozáson... Dehát ez van... Én azért büszke vagyok magamra! :)
Megéri?
Kétkedve fogadom,
a lenyugvó nap
narancsszín korongját,
látom mit szemem kap,
érzem a levegő hűvös hangját,
és mégsem hiszem el,
nem akarom hallani a vég szavát,
mibe az éjszaka temeti sóvárgó szemem,
jön a magány estéje,
az elfeledettek éjjele,
honnan kitörni csak az tud,
ki már elfeledte, mi a neve,
nem tudja honnan jött,
kinek nem húz sehová szíve,
de válaszolj,
megéri eltemetni önmagad,
hogy azt mutasd másoknak,
ami nem te vagy?
Jó reggelt kívánok minden, nemlétező olvasónak, akik reményeim szerint hamarosan elárasztják kommentekkel az írásaimat, kogy ezekből okulva, tovább tudjak fejlődni!
És igen, szándékosan írtam egy hosszú mondatba. Az esetleges helyesírási hibákért elnézést kérek, de általában nincsen kedvem leellenőrizni újra és újra az írásaimat.
Háááát, Jó szórakozást mindenkinek! (egyenlőre csak az internek kódor szellemének...)
Múzsámhoz
Írta: Ilyasviel
Blog: http://ilyasviel.blogol.hu/
Tekinteted a semmibe tűnik.
Keserű, kínos könnyek arcodra vésve.
Pedig az élet tiéd-
Sírj hát, Fekete Angyal,
Zokogd a világba egy szebb végzet
Holt ígéretét!
Én meghallom hívó szód,
S ott leszek, őrizni
Bíbor szemeid álmának világát.
Ilyasvielnek
Írta: Rouge Est Monté
Merre tartasz,
Hová mész barátom,
Látom, te sem bölcsen hallgatsz,
Bánatod, akár én bánatom.
Leborult rám is fekete gyász
rézpénze,
és mégis előttem állsz,
bár megfakult anno életem színe,
itt van lám a január,
az új kezdet,
és az új vég is mi vár,
de büszkén tekintek előre,
és ígérem nem lesz oly sivár,
Nem, mint múlt végzetem jövője
Beszélgetés a Múzsámmal
Oh drága Múzsám,
mikor csókolsz homlokon,
mikor dobod rám rózsád,
mikor segítessz alkotói nyomoromon,
hogy lehessek szavak mestere,
kifejezzem a vágyat, érzést, lelket,
hogy mit követ az önző eszme,
és mit egy apró fűszál,
miben fogan boldogság és bánat,
miben élet, miben a halál,
a világ körforgásának miértjét,
az éjszaka nyugtató leplét,
miben a fehéret, miben a feketét?
Drága édes, Drága Rózsám,
homlokodon ott pihen ajkam helye,
Bódító, édes szavakat súgok,
lágy dalokat énekelek füledbe,
hiszen téged választottalak,
téged karoltalak fel,
ezer más ember közül,
Nem bánkódnod, írnod kell,
hallanod, ahogy szíved rezdül,
érezd a lelked álmát,
Lásd harmatnak ragyogását,
Álmodd a fekete éjszakát,
Hiszen Te vagy a Vörös Rózsa,
kinek az élet tüskéi szárán,
Te vagy az ellentétek írója!
Téli gondolat
Mint szó
hogy egyedül
nem jó,
magányos szavak
örök szinonimája
hol csak magának
esik a hó
végtelen, képzelt ágak
agancsos koronájára,
min áthull,
mint gondolat
ostoba elméken,
próbálni hiába hat
az értelmes szó,
minthogy madár sem marad
fehér lepedőjén
a természetnek,
ha elborítja
a teremtő földet
a fehér lepedő,
de visszatér majd
virágok illatára,
hogy útja érezze,
nézze, lássa
természet új reggelét,
mit elmékében őrzött,
a tavasz képét.
